2. fejezet

Sziasztok! Hát... tessék olvasni és véleményt hagyni :D

A háttérből hangosan hallatszott a pénztárgépek csipogása, mint ahogy a bolti vásárlók nyüzsgése is. Natalie az öklében szorongatta a bevásárlókosarat, amibe már belepakolta a két liter tejet, tíz zsömlét, paprikát, uborkát, virslit és húsz deka sajtot. Ha így folytatná, akár egészségesen élhetne darázsderékkal. Azonban miközben fizetni indult, megakad a tekintete egy helyen, és automatikusan befordult a sorba. Megállt a csokik előtt. Közben elhaladt mellette egy magas, vékony, elég gazdagnak kinéző belőtt hajú nő, Nat pedig lehajtott fejjel várta, amíg elmegy. Végtelenül megalázottnak érezte magát. Itt áll ő, közel húsz kiló túlsúllyal, erre csokit zabálna, bezzeg a sok diétás bige meg éhezik. Pedig ők ehetnének. Ő meg nem.

Tétován nyúlt egy mogyorós csokiszelet felé, de a keze megtorpant, mivel a biztonságőr elcirkázott a sor legvégén. Mondjuk jobban belegondolva az egyetemen lejátszódott jelenet eléggé elszomorította. Hogy hagyhatta ott az a srác csak úgy, miután lesmárolta? Szóval igen, most elég szomorú. A csoki meg ugye elég sok endorfint szabadít fel a szervezetben, szóval ha megenné, nem lenne olyan szomorú. Végtére is ez Hank hibája. Meg amúgy is csak ötszáz kalória és ma még nem evett semmit. Ja, meg este edzés, el ne feledje!

– Ez még nem árthat – bólintott, majd levett a polcról egy karamellel töltöttet, azonban végig, amíg az édesség ott lapult a kosárban, kipirult arccal, lehajtott fejjel várt, hogy végre hazamehessen.

Nem lakott túl messze a bolttól, csak két zebrán kellett átmenni a túloldalra, és már ott is volt a nem túl magas házakkal tűzdelt kellemes környéken. A finom, őszi szél halkan lengette a hintákat a kertben, ahol most nem játszott senki, mivel már elkezdődött az oviszezon. Elég nagy volt a csend. Furcsán nagy. Csak egy nyitott ablakon keresztül szűrődött ki valami különös zene. Natalie a hang irányába nézett, és majd leszakadt az álla, mikor rájött, hogy az az ő szobájából szól.

Eszeveszett tempóval rohant fel a lakáshoz, dühödt vadként markolta meg a kulcscsomót, hiába. Mivel az ajtót néhány órája már kinyitotta valaki, az ő nyitója csak beszorult a zárba, így belökve maga előtt a bejáratot morogva rángatta azt. Szinte érezte, ahogy a basszus szele megcsapja, a hülye dallamok meg azonnal hangosabbak lettek. Ki mehetett a szobájába? A fiúk megígérték, hogy nem mennek be. Lehet megunták, hogy itt lébecol, és kilakoltatják?

Amint sikerült kirángatnia a kulcsot, rögtön a konyhában bömbölő hi-fi toronyhoz lépett kikapcsolni azt. A zene abban a pillanatban szertefoszlott, szerencsére. A lány csak ekkor hallotta meg az alulról seprűnyéllel dörömbölő Addams bácsit.

– Végre valahára! – üvöltött úgy, hogy áthallatszott a padlón.

– Bocsánat, Mr. Addams! – rikácsolt vissza Nat lejjebb hajolva.

– Ha ez még egyszer előfordul, szólni fogok a tulajnak! – fenyegetőzött az aszott öreg.

– Nem fog! – ígérte meg Armstrong, de már nem akart többet a vénemberrel törődni, ugyanis a fürdőből zubogó víz nesze szűrődött ki.

Oké, tehát valaki itthon maradt. Az ő ajtaja zárva, a bútorai meg a ruhái sincsenek kidobálva, tehát nem akarják kirakni. Ettől függetlenül mihamarabb el kell költöznie, ez így nem állapot.

A szobájába sietetve a bevetett ágy mellé dobta a táskáját, és egy pillanatig elmélázott a narancssárga falakról visszaverődő napfény káprázatos ragyogásában. Igazán kellemes volt az idő, ami azért elég sokat enyhített a rossz hangulatán.

Előkapta a tábla csokit, bevetődött az ágyba, aztán az ölébe kapta a laptopját, hogy máris kutakodhasson az albérletek között. Mert oda akar menni. Mondjuk egy saját ház is jó lenne, de akkora luxust nem engedhet meg magának, még sokat kell rá spórolnia.

Alig törte le óvatosan az első kockát, még alig nyitotta meg a böngészőt, amikor igazán furcsa jelenségre kapta fel a fejét. Az ajtóban megjelent valaki. Egy fiú. Elég szálkás, meg kicsit sápadt, tehát nem Raffael, de nem is Elliot, hiányzott a májfolt a mellkasáról. Szinte már kezdett eluralkodni a lányon a pánik, hogy mégis miféle elmebeteg tör be emberekhez egy fürdés kedvéért, amikor a szőke, vállig érő frizura mögött ismerős vonásokat fedezett fel.

– Te nem vagy normális – jegyezte meg a lassuló szívéhez kapva.

– Látnod kellett volna magad! – röhögött a pasas a köré tekert törülközőben, majd Natalie ágyára huppant, még mindig kuncogva.

– Neked is látnod kéne magad! – pattant fel most a szőkeség az unokatestvére elé trappolva. – Hányszor megmondtam neked, hogy ne másold le stikában a kulcsaimat, nem? – szidalmazta.

– De – biggyesztette le a pimaszul jóképű, alig huszonnégy éves Armstrong a telt ajkait.

– Már négyszer cseréltünk zárat emiatt, James!

– Jó, jó, megértettem, Talie, nem kell túldramatizálni – legyintett lenézően.

A lány legszívesebben egy könyvvel verte volna agyon a rokonát, de mivel az erőszak sosem volt az ő asztala, inkább fel-alá járkálva próbálta kideríteni a látogatás okát. Ez viszont nem változtatott a tényen, hogy most a fiút a háta közepére se kívánta.

– Miért kapcsoltad ki a zenémet? – szólalt meg csillogó barna szemekkel James.

– Mert szar – vakkantott rá az egyetemista.

– Tudod, mi a szar!

– Miért, mégis mi volt az?

– A dubstep és az operett egy igazán innovatív keveréke! – bólogatott komoly fejjel.

Natalie a fejéhez kapott. Mivel mostanában annyi benyomás érte, szinte el is felejtette, hogy az unokatesója minden álma zenészként befutni. Mindez tizenhárom éves kora óta, és ezt annyira komolyan gondolta, hogy a gimit el sem kezdte. Persze zenei érzéke nulla, nem mellesleg pedig igencsak furcsa összetevőkkel dolgozott, viszont eddig ez vitte a prímet.

De a lány mindezt már megszokta. Nagyot sóhajtott, megrázta az aranyszínű fürtjeit, majd ő kérdezett vissza.

– Három hónapja, hogy utoljára betörtél hozzánk. Most mit akarsz?

– Nem válaszolok – felelte karba tett kezekkel a csupasz mellkasa előtt.

– Mi van? – vonyított fel Nat.

– Goromba vagy – nyöszörögte felpuffasztott arccal.

Ez a fiatal, életerős és rohadtul komolytalan férfi még mindig képes volt meglepni Natalie-t. Mivel folytonosan új meg új zenei irányzatokkal próbálkozott, mindig úgy változott a viselkedése és a kisugárzása is. Úgy tűnt, hogy ezúttal felvette az operetténekesek kissé gőgös és érzékeny figuráját, viszont ez kifejezetten jól állt neki. Az igazat megvallva Nat már nem is tudta, hogy a rokona milyen volt eredetileg. Talán még ő maga sem.

Negédes mosollyal ült le mellé az ágyra, a kezével a fiú hajába túrt és kedveskedőn megsimogatta azt.

– Jól van, na. Bocsi – dorombolta neki, az pedig természetesen rögtön megenyhült. – Szóval? Miért jöttél ezúttal?

– Talie – pillantott rá James hatalmas, furcsán csillogó, barna szemekkel. – Haza kell jönnöd velem.

Ennyi. James Armstrong mestere volt az idegesítésnek, és elég volt neki egy perc, hogy rátapintson a lényegre. Haza? Mármint a szomszédos kisváros ötszáz négyzetméteres kúriájába, ahol a szülei élnek, akiket az érettségi óta csak jeles alkalmakkor látott? Soha. A legutóbbi alkalommal túlságosan is kihúzták a gyufát, és Nat megfogadta, hogy ezentúl még csak karácsonyra sem fog hazajárni.

Nehezen mozgó testtel emelkedett fel az ágyról, ezúttal nem az a jó kedélyű morgás látszott rajta, mint az imént, hanem a velőt rohasztó gyűlölet.

– Takarodj innen, James – sziszegte neki ingerülten.

– Talie…

– Azt mondtam, hogy takarodj! – üvöltött rá teljes torokból, amitől a férfi rögtön fel is ugrott az ágyról.

A lány a fürdőbe rohant, a zenész ölébe nyomta a ruháit és az ajtó felé mutatott.

– Kérlek, kiscsaj… – szepegte.

– Komolyan mondom, hogy ne kerülj egy ideig a szemem elé – harsogott gyomorból Natalie.

– Könyörgöm, tényleg jönnöd kell, a szüleidnek szüksége van rád! És nekünk, többieknek is!

– Ó, valóban? Azoknak az embereknek szüksége van rám, akik gyakorlatilag két éve eladtak?!

– Jaj, kérlek – forgatta a szemeit.

Nat ökölbe szorította a kezeit, hogy visszafogja magát.

– Húzás!

– Nonny meghalt – bukott ki a szőke férfiból a lesújtó mondat, amitől a lány rögtön megfagyott.

– M-mi? – kérdezte elhűlve.

– A nagyi halott.

~*~

Túl sok nagy levegővétel kellett a buszról való leszállás előtt. Elég hülyén nézett ki fekete kisestélyiben az egyik lepukkant, járatos buszon ücsörögve, de mint ahogy a szüleiből sem kért, úgy a pénzükből sem. Pofátlan mód gazdag családból származik, ezt pedig ő nem szerette kihasználni, így inkább a kúria felé topogást választotta, ahol felnőtt.

Nem mondhatni, hogy túl rossz gyerekkora lett volna. Tipikus hercegnői életet élt, megvolt mindene, csak a szeretet nem. Nem úgy kell érteni, a szülei észre sem vették az elhanyagolást, azonban amikor a bátyja lelépett otthonról, azután minden figyelem csak irányába fordult. Valószínűleg a gazdag, befolyásos család tagjai eléggé megbuggyantak, hogy a szemük fénye letagadva őket úgy eltűnt, hogy még magánnyomozóval sem bukkantak a nyomára. Ekkor ő még csak öt éves fejjel nem értette a bátyja cselekedeteit, és egészen addig nem is értette, amíg nem kezdett el meghízni. Amikor sokan elfordultak mellőle, kidobták a pompomcsapatból és szüksége lett volna egy anyai ölelésre, akkor vette észre, hogy milyen a családja valójában. Addig nem törődött vele, elfoglalta az alkohol és néha egy kis drog, azonban ezután ez már nem volt elég.

Hevesen dobogó szívvel ért a monogrammal ellátott kovácsoltvas kapu elé, amit épp csukva talált. Néhány másodpercig tétován állt előtte, hátha kinyílik, de végül a kis lyukban ücsörgő őrhöz kellett bekopognia, aki épp valami pornómagazint nézegetet.

– E-elnézést… – hebegett, a férfi felé pillantott, de aztán fújtatva visszafordult. Őt nem ismerte, ezek szerint az előzőt leváltották. – Csókolom! – szólt neki megint. – Be szeretnék menni.

– Bocsi, kislány, de nem engedhetek be mindenféle jöttmentet.

Natalie meglepődött a hangszíntől, úgyhogy a táskájában kutakodva elővette a személyijét és az ablaknyak nyomta. Az őr persze azonnal elsápadt.

– Bo-bocsánat kisasszony, én nem gondoltam!

– Igazán semmi gond, de tényleg nagyon be szeretnék menni.

– Persze, persze! – mondta, és már meg is nyomta a gombot.

A kapu halkan berreget jelezve a nyitottságát, így Nat betolva maga előtt lépett be rajta. Kényelmetlen volt magassarkúban a fehér kavicsokon sétálni, de az ő családjában senki más nem sétált, mindenhova autóval jártak, így talán észre sem vették, hogy milyen magas dombon is élnek.

Kipirosodott pofival ért a kúria teraszára, ahol már néhány rokona kint álldogáltak bagózva, méghozzá gyönyörű, színesebbnél színesebb ruhákban. Pontosan beleillettek az óriási, fehér falak, ókori oszlopok és aranystukkók, meg vízköpők tömkelegébe, sőt, még egy páva is elfutott előttük, körülöttük meg illatos pünkösdirózsa-rengetegek szaglottak, de hol itt a gyász?

Néhányan már messziről kiszúrták a pihegve döcögő lányt, James pedig elé is rohant, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Hiába a sok pénz, meg a képmutatás, mindenki arcán mosoly ült, még, ha csak mű, akkor is. Legalább próbáltak úgy csinálni, mintha örömmel látnák azt a lányt, akit elvesztettek az első felszedett öt kiló után.

– Szia, csajszi – súgta neki oda James, közben az unokatesója derekába markolt és vezette.

– Sosem bocsájtom ezt meg neked – mormogta arcára fagyott álmosollyal.

– Tudom, de ma csinálj úgy, mintha – ezt mondta utoljára, aztán túl közel kerültek a rokonokhoz, így azok azonnal elkapták.

– Natalie Rose, drága! – ugrott neki elsőként Greta néni, aki, amikor utoljára látta a lány, hatalmas, még az övénél is nagyobb sejhajjal volt megáldva, most pedig csont soványan, egy marsala színű tollboával bűvészkedett. – Gyönyörű az arcod, drágám!

– Ah – szűrte le azonnal a következtetéseket ő. – Köszönöm, neked meg a vállad – bólogatott összeszorított szájjal és forgó szemekkel.

Ezután a derék, monoklit viselő Otto bácsi következett, meg még rengetegen sokan mások, drága selyemben és parfümben, ötven éves scotch-ot szopogatva, mind Armstrongok, mind büszkék.

Aztán végül megjelent az anya is, Leila. Nem változott semmit. Ugyanaz a fakó, szőke haj, az a hatalmas, meleg, barna tekintet, tökéletes test és széttárt, ölelésre váró karok. Jobban belegondolva nagyon is hasonlítottak egymásra. Mindketten egymás szeretetére éheztek, ezt viszont a másik nem adta meg. Natalie egy pillanatra el is felejtette az elmúlt évek minden nyűgét, és csak megölelni akarta az anyját.

Egymás karjaiba futottak.

– Jaj, anyu – szipogott meghatottan a duci lányka.

– Drágám – sóhajtotta vérig hatódva az anya, majd eltávolodott tőle, hogy megnézze magának. – Jó látni végre megint.

– Tudom, én is örülök neked. Apu? – kérdezte, és már nézett is körbe.

– Üzleti úton van – mondta neki lágy hangon, és hihetetlen kecsességgel fogta magához a lányát, hogy beljebb vezesse. – De itt most te vagy a lényeg.

– Ó ne mondd – felelte Nat könnytől csillogó szemekkel, ahogy eszébe jutott az öreg Nonny. – Tudod, hogy ilyen helyzetben számíthattok rám.

– Tudom – bólogatott szélesen mosolyogva a smaragdzöld ruhába öltöztetett örök-gyönyör.

– Megnézhetem? – puhatolózott, és már el is indult a nagyi szobája felé. Emlékezett még, hogy a fölszinten találja, hiszen szegény sosem mozgott túl könnyen.

– M-mi? De… drágám, ezt ne… – kapkodott Leila, viszont a lányát már nem tudta visszahúzni.

Nat óvatosan lépett be a szeretett nagyanyja szobájába. Talán ő volt az egyetlen, akit nem akart végleg elhagyni, hiszen annyi gyönyörű emlék fűzte hozzá. Odabent rögtön megérezte a borsmentakenőcs jeges illatát. Ezt úgy szerette gyerekkorában is. Sokszor játszott idebent, esténként meg mindig befutott, hogy elköszönjön, reggelente meg széles vigyorral az arcán nézte a nagyit reggeli készülődés közben. Folyton vörös rúzst viselt. Most is.

Békésen feküdt az ágyában, az ujjait összefűzve maga előtt, gyönyörűen kisminkelve, teljes békében. Natalie hosszú perceken keresztül nézte őt, közben folyamatosan potyogtak a könnyei. Nem sírt hisztériás módon, inkább nosztalgiázott és örült, hogy megismerte ezt a remek asszonyt.

– Szia, Nonny – súgta neki szepegve, nosztalgikus mosollyal végigsimított a kezén, majd kiindult, ahol az édesanyja épp Jamesszel veszekedett, viszont amint meglátta őt, odasietet hozzá.

– Én úgy sajnálom, szívem, én…

– Olyan békés – sóhajtotta Natalie, miközben újabb könnycseppet morzsolt el.

– H-hogy mi? – sápadt el Leila.

– A nagyi. Olyan szép, mint volt – mondta meghatottan, azonban nem azt a reakciót kapta, mint várta.

James és az anyja is úgy néztek rá, mint akik kísértetet látnak.

– A… a nagyi? – dadogott elképedve a férfi.

– Nonny! – üvöltött fel kétségbeesetten Leila, félrelökte maga elől a lányát, hogy a szobába rohanjon, ahol az édesanyja immáron holtan feküdt.

– Nagymama! – rohant utána ordítva James.

– Mi folyik itt? – kiáltott rájuk Nat, de rá sem hederítettek.

Értetlenkedve lépett a szobaajtóhoz, ahol az anyja a nagymamára borulva zokogott, James pedig az öklét rágva járkált fel-alá.

– Most mégis mi ez a meglepettség?

– Kérlek, hallgass kicsit, Talie! – vakkantott rá a fiú.

– Mégis miért?

– Anyukádnak most nagyon nehéz! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Miért?! Hiszen már napok óta halott – jelentette ki a szőkeség magától értetődően.

– Dehogy az! – vonyított Leila.

– Mi van? – lépett be hitetlenkedve ő. Tekintetével válaszokat keresett, amiket nem kapott. – Miről van szó, mi a szarról beszéltek?

– Csak azért mondtam, hogy Nonny halott, hogy idecsaljalak! – sivalkodott a szőke férfi, arcát a tenyerébe temette, közben térdre borulva sírdogált a hölgy ágyánál.

A teljes döbbenet söpörte le a lábáról az egyetemista lányt. A családjának ismét sikerült bebizonyítania, hogy betegek. Valójában megmukkanni sem tudott, tehetetlenül állt a két hisztérikusan síró rokona előtt, és azt sem tudta, hogy mit csinálna legszívesebben.

– Nem vagytok normálisak! – csattant fel végül, majd kirohant a szobából, keresztül az óriási kúrián, elkerülve mindenki mást, a hátsó kertbe valami megnyugvást keresve. Sietős alakja megcsillant a márványpadlón és a velencei tükrön, sötét árnyéka vetült a makulátlan falakra. Már közeledett az üvegajtó felé, megnyílt előtte az üde zöld táj egy szökőkúttal, szinte már meg is nyugodott, viszont épp fordult volna ki a teraszra, amikor valami az útját állta.

Hatalmasat huppant a fenekére, a fájdalom végigcikázott rajta.

– Au, au – nyögdécselt sziszegve a fenekét simogatva, amikor megszólalt a feldöntője.

– Oh, bocsáss meg! – mondta, majd a kezét nyújtotta.

Hófehér mosoly, karcos hang, sötét, szinte fekete szemek, igen. Natalie azonnal felismerte az illetőt, akinek a családja eladta vagy két éve.