1. fejezet

Helló, helló!

Nagy örömmel jelentem be, hogy talán sikerült túllépnem egy elég jelentős írói válságon. Vagyis, hát, nem tudom. Annyi biztos, hogy ezt sikerült most leírnom. Hogy milyen, azt nektek kell eldönteni.

Hagyjatok nyugodtan akármilyen kommentet, iratkozzatok fel, stb! ;)

Nagyon jó olvasást kívánok mindenkinek!

A 'szerelmbe' helyett természetesen 'szerelembe' szó áll ^^"

Vajon hány ember életében van olyan történet, amit érdemes elmesélni? Mármint nem egy kedves, vasárnapi ebéd mellett nosztalgiázva, vagy egy kiadós kocsmatúra közben, hanem úgy tényleg, egy olyan igazi regélésre való sztori, amiket könyvekbe szoktak írni. Most komolyan. Vannak olyan izgalmas emberi sorsok, hogy egyesek ténylegesen átélik az Üvöltő szeleket vagy akár az Alkonyatot? Oké. Talán be kéne határolni az izgalmas fogalmát…

Egy azonban biztos, mégpedig, hogy ez nem adatik meg a legtöbb embernek, ezekről az emberekről meg nem szoktak könyvek születni.

Hasonlóan érdes gondolatok szoktak Natalie fejében keringeni, miközben az agya félúton halad egy szervtől egy fekete lyukig tartó átalakuláson. Általában ez reggelente fordul elő, amikor akad egy lélegzetvételnyi ideje, hogy ne csináljon semmit. Ez az idilli állapot pedig nem szokott sokáig tartani, ma pedig különösen hamar véget ért.

Natalie Rose Armstrong épp a pár hónapja vett farmernadrágját ráncigálta magára, amikor megdöbbentő tényekre kellett rájönnie. Ismét alig tudja begombolni a ruhadarabot a dereka körül.

– Ne, ne, ne – nyögdécselt kétségbeesetten, közben fehéredésig harapta a száját.

Amikor eljött otthonról, hogy összeköltözzön a pasijával, úgy gondolta, hogy az új nagyvárosban bitang jól kell kinéznie mindig, ezért egy számmal nagyobb nadrágot vett magának, hogy a csípőjén semmiképp se fogja be a hájacskát az anyag. És most?! Mindig így járt. Gimnazista kora óta, amióta egyszer nagyobb nadrágot vett a kelleténél, folyamatosan csak azon kapta magát, hogy sorozatosan hízza ki az egyre hatalmasabb ruhákat. Ez az egész addig fajult, hogy a gyönyörű, sudár alkatú menő csajból az érettségire ő lett az iskola, de legalábbis az osztály dagija. Talán mondanom sem kell, hogy mekkora törést okoz ez egy egykoron népszerű és gyönyörű lánynak.

– Az isten szerelmére, csak egy süti volt! – zihálta kétségbeesetten, majd félve a tükörhöz lépett.

Igen. Az oldalán ott dudorodtak azok a csúnya zsírpárnák, amiket a pokolra kívánt.

– Unom a nagy pulcsikat! – morgolódott, de nem volt mit tenni.

A szekrényéhez lépett és elővett egy XXL méretű pulóvert, amibe szerencsére azért még jócskán belefért. Ezután ismét egy szájhúzós mustrálás következett, de elégedetten nyugtázta, hogy a szégyenei nem látszanak. Hiába egyértelmű, hogy ott vannak, a sötétkék kötött anyag jótékonyan fedte el őket. Ezután a fenék következett, ami rendületlenül dudorodott a farmer alatt.

– Kardashianék is megirigyelnék – csóválta meg a fejét, és magában azonnal el is döntötte, hogy márpedig estétől kemény edzés. Akárcsak tegnap. Meg tegnap előtt. – Utálom az életem – jelentette ki végül félhangosan, aztán miután lófarokba fogta a feje tetején a szőke tincseket, kilépett a hálószobájából.

A látvány, ami elé tárult pedig közel sem sarkallta arra, hogy netalán jobban megkedvelje ezt a bizonyos életet. A kora őszi napfényben úszó nappaliban a kanapé még bevetetlenül álldogált, a konyhában pedig Elliot sündörgött. Meg Raffael. A francia srác. Akivel nyáron találkoztak. És akibe a pasija reménytelenül belezúgott pár hét leforgása alatt.

A két huszonéves fiatal úgy viselkedett, mint egy egymáshoz szokott házaspár. Natalie exe reggelit csinált, a szemtelenül jóképű Raf pedig a konyhaasztalnál ült kávét kortyolgatva, közben finom akcentussal magyarázott valamit.

A szőke leányzó habozott megmozdulni. Egyrészt azért, mert lekötötte a látvány, másrészt meg a szíve majd megállt irigységében, hogy Elliot vele sosem volt ilyen, hiába jártak már vagy három éve.

Hirtelen huzat támadt a két szoba között, és az ajtó nagyot csattanva csapódott be az egyetemista lány háta mögött. A zajra természetesen azonnal felfigyelt a pár, és mindketten széles mosollyal köszöntötték a lakótársukat. Igyekeztek vele kedvesek lenni, mert hát azért mégsem volt túlzottan fair a helyzet.

– Szia, Nat! – fordult meg Elliot egy sercegő serpenyővel a kezében.

– Helló – szepegte ő a fejét elfordítva. Nem volt kedve már tovább nézni őket, inkább a kijárat felé sietett.

– Várj, nem kérsz reggelit? – kiáltott utána a francia.

– Sietek – erőltetett vigyort az arcára, majd kirohant.

Belülről egyszerre ette a sárga irigység és a mindent beborító méreg. Semmi baja nem volt a melegekkel, de azért elég más, amikor életed szerelmét rajta kapod egy másik sráccal.

A lépcsőház hűvös falairól szinte visszazengtek Natalie fortyogó gondolatai, ahogy a harmadikról rohant lefelé. Útközben szembe jött vele az idős szomszéd, Mrs. Jackson, a tanuló pedig majd fellökte haragjában, természetesen nem szándékosan. De nem fordult vissza. Ilyenkor eldurrant az agya. Próbált nem utálkozni, próbált nem kétségbeesni és elfogadni a helyzetet, de ilyenkor akaratlanul is az eszébe ötlöttek azok a mámoros pillanatok, amiket ketten éltek át, és amikből még többet akart. Az isten szerelmére, egész életében azokat a pillanatokat akarta átélni a tüsis hajú Elliot mellett, még össze is költözött vele, erre most minden reggel azt kell néznie, ahogy boldog, csak nem vele. El kell onnan költöznie. Minél hamarabb.

Hurrikánként tört ki a lépcsőházból, átsüvített a kis kerten keresztül, és arra sem tudott felfigyelni, hogy milyen szép nap virradt erre a szeptemberi hétfő reggelre. Pedig jó lett volna, ha kiélvezi, hiszen ezen a napon kezdődött el az egyetemi tanulmánya első féléve annak minden szépségével és borzalmával együtt.

A madarak csicseregtek, a Nap melegen sütött, sőt, még az emberek is boldogabbak voltak, hiába múlt el a hétvége. Csak Nat sétált a nagyváros nyüzsgő útja mentén morc ábrázattal a hátizsákjába kapaszkodva.

A buszmegállóban azonnal felszállt a megfelelő járatra, majd végre valahára a fülébe dughatta a fülhallgatót és kicsit elzárkózhatott a valóság elől. A jármű természetesen dugig volt a belvárosba igyekvőkkel, de csak húsz percet kellett kibírnia rajta az egyik rúdba kapaszkodva és bámészkodva, Smetana dallamaiban gyönyörködve.

Aztán megérkezett. A busz alig néhány méterre tette le a campus bejáratától, ő pedig automatikusan szállt le, mintha egész életében ezt csinálta volna. Teljesen lazának mutatkozott, de belül ez közel sem volt így. A buszozást még élvezte, az nyugtatólag hatott rá, azonban most végzetesen közeledett élete első szemináriumi órája. Tehát csak kevesen lesznek a teremben. Akik közül senkit sem ismer, hiába ment el a gólyatáborba, amiben egyébként kellemesen csalódott. Mégis, most haszontalannak tűnt.

Ólomsúlyú lábakkal lépdelt a sok röhögcsélő egyetemista között, és úgy érezte, hogy akármelyik pillanatban eleshet a saját lábában. Ami nem lenne túl meglepő tőle, de itt végre szeretne nem a gáz alkat lenni, aki dagi és nem látta a pasiján, hogy látens homoszexuális.

A járda mellett többsávos út húzódott, a reggeli forgalom kavargott. Egy autó dudált, amitől Natalie annyira összerezzent, hogy majdnem felsikított. Csak úgy néz ki, hogy nem ússza meg a leégés dolgot. És már a kapu bejáratához ért. Már innen látta, hogy az udvarban a megannyi padon mind ülnek a fiatalok a telefonjukat babrálva és bagózva, egy nem túl távoli helyen pedig kiszúrt néhány ismerős arcot, akikkel gólyatáborban elég jól kijött. De nem megy oda. Úgy gondolta, hogy úgysem emlékeznek már rá, nem túl maradandó alkat a hosszú arcával és semleges barna szemeivel, így inkább a hatalmas épület még nagyobb ajtajához lépett, hogy megkeresse az órája helyszínét.

Amint a kilincshez ért, valaki odabentről nyitotta ki azt. Natalie természetesen azonnal félreugrott, megszokta már, hogy mindig hátul kullog és mivel nem csinibaba – már –, ezért az udvariasságot sokszor mellőzik vele szemben. Azonban az ajtót nyitó feltehetően spanyol, vagy más mediterrán rasszhoz tartozó illető szélesen vigyorgott rá, és intett neki, hogy menjen be.

– K-kösz – hebegte szinte értetlenkedve, és becsusszant.

– Nincs mit! – kacsintott rá a fiú.

A nem túl nagy hallban az első, ami feltűnt, azok a kávéautomaták voltak, amiknél természetesen kígyózott a csicsergő egyetemista-sor. A padló barnás kő, a falakon sárgás festék világított, itt-ott oszlopok díszítették a termet, aminek a végén nyílt egy ajtó, ami a rajta átkelő tömegtől szinte folyton nyitva állt. A lány már tudta, hogy azon keresztül juthat el a lépcsőig, hiszen a beiratkozás alkalmával is arra ment, ezért határozott léptekkel indult meg, közben az emlékeiben kutakodott, hogy melyik teremhez is kell mennie.

Elszántan rótta a lépcsőket, és valamiért egész testében megszállta egy kellemes érzés. Elliot emléke kezdett elhalványodni, kezdte nem érdekelni, hogy Kardashian méretű popó tulajdonában van, ugyanis olyan meglepő dologgal szembesült, amivel nagyon régóta nem. Senki sem nézett rá ferde szemmel, amiért a második emeltre érve kipirosodott az arca a lépcsőzéstől. Nem olvasta le az arcokról azt, amit gimnáziumban mindenkién látott. Egyenrangúnak érezte magát a többiekkel, s szinte már nem is emlékezett, hogy ez mennyire üdítő érzés. Szégyenkezés nélkül sétálni, felszegett fejjel.

Magabiztosság szállta meg, és már nem is érdekelte annyira, hogy nem ismer senkit az órán. Majd megismeri őket. A gólyatáborban is tök jól kijött mindenkivel, sőt, lehet, hogy a padnál lévők is emlékeznek rá. Bár a nevére lehet nem, de ő sem az övékre. Túl sokat kellett hirtelen megjegyezni, de bőven maradt még idejük rá.

A harmadik emeltre érve a reggel szomorkás, most már vidám Natalie szinte ugrándozott. A jelzőtáblán azonnal meglátta, hogy a két irányba húzódó folyosón merre kell mennie, s az ablakok és ajtók előtt elhaladva, a sarkon lefordulva meg is pillantott néhány várakozó emberkét, akik ugyanoda várnak, mint ő. Lehet, hogy egy kicsit ostobaság volt részéről az első félévben olyan órát felvennie, amit csak negyedik félévre ajánlanak, de elmondások szerint túl jó, ő pedig nem bírt magával. Tehát izgatottan nézett szembe a magyar irodalom nevű kurzussal, bár még életében nem halott magyar beszédet sem.

Nem köszönt hangosan, az túlzottan is kínos lett volna, de csendesen haladt el a többiek előtt, majd tőlük kicsit távolabb állt meg, a hátáról ledobta a táskát, ezután a falnak támaszkodott és várt, hogy mi fog történni.

Nem kellett sok idő, amíg valaki megjelent előtte. Ő óvatosan kukucskált fel a nála magasabb lányra, és azonnal felismerte benne az egyik csoporttársát.

– Szia, Natalie! – örvendezett a sötéthajú lány csodás mosollyal a még szebb arcán. Nem is meglepő, hogy néhány órára váró azonnal feléjük is nézett.

– Esther, igaz? – puhatolózott a szőke, a másik pedig serényen bólogatott.

– Milyen órára jöttél? – kíváncsiskodott a szépség.

– Magyar irodalom. Mondd, hogy te is! – reménykedett Nat, azonban csalódnia kellett.

– Na, mégis felvetted? – kuncogott, mert emlékezett, hogy a csoporttársa mennyit szenvedett azon, hogy mi tévő legyen ez ügyben. – Nem, nem, én Shakespeare drámára jöttem.

– Itt nem az lesz – húzta oldalra duzzadt ajkait Armstrong.

– Merre van a 424-es terem?

– Egy emelettel feljebb – mutatott a plafon felé.

– Ó, oké – bólogatott a sötét hajú, kék szemei csillagokként ragyogtak. – Majd meséld el, milyen volt az óra, lehet, majd jövőre felveszem.

– Mindenképp – helyeselt Natalie, és örült, hogy ennyire könnyen megy a szituáció. Semmi erőltetettség, semmi megjátszás.

– Majd te is Shakespeare-ről, bár én nem kedvelem túlzottan – jegyezte meg a duci őszintén.

– Miért?

– Hülyeségnek tartom a romantikát – válaszolta kissé kesernyésen. Régen szerette. Mára már egyáltalán nem hitt benne.

– Micsoda? – nevetett fel Esther. – Én úgy imádom! Az álmom, hogy egy csók után szerelembe essek!

Natalie forgatta a szemeit, de nem rosszallóan, inkább olyan „majd megtanítlak az életre, kis naiv halandó” módon, azonban tetszett neki a gólya lelkesedése.

– Lehetetlen, hogy az ember egy csóktól szerelembe essen – kuncogott.

– Ünneprontó vagy – dugta ki rá vidáman a nyelvét a másik. – Na, de rohanok, majd még találkozunk!

– Biztos – integetett neki kedvesen, miközben eltűnt a sarkon.

Nem sokkal ezután a tanár ki is nyitotta az ajtaját a diákok előtt, akik kissé vonakodva mozdultak meg. Armstrong is lassan lépkedett, és őszintén meglepődött, hogy milyen kicsi lyukba akart a tanár húsz embert benyomorgatni. A fullasztó szobában állt ugyan egy asztal, de ott csak nyolc ember fért el, a többiek pedig a falnál lévő székekben foglaltak helyet körben a teremben. A lánynak épp szerencséje volt, így gyorsan le tudott huppanni az asztalhoz. Babrálni kezdett a táskájában, szemüveget vett ki belőle, füzetet meg tollat, majd amikor kicsit elcsendesedett a csoport, a tanár beszélni kezdett.

Elég szórakozott alkatnak tűnt. Nem volt túl öreg, úgy negyven körül lehetett, és csíkos inget viselt elég régimódi trapéznadrággal, görbe orrán pedig egy szódásszifon vastagságú szemüveg csücsült.

– Akkor szeretnék üdvözölni mindenkit – állt neki a mondandójának, közben összecsapta a két kezét. Az akcentusából ítélve brit lehetett. – Én Mr. Wilson vagyok, önök pedig magyar irodalom órára jöttek, igaz?

A csoport visszafogottan bólogatott, Nat pedig kedvesen elmosolyodott, hogy ez a lazaság mennyire más, mint a gimnázium.

– Akkor jó – mélázott a tanár, elég lassan beszélt bariton hangján. – Nem szeretnék teljes órát tartani, úgyhogy elmondom az alapvető dolgokat és akkor mehetnek is – dörmögte semlegesen, majd egy íróasztalhoz fordult, ahol egy laptopon pötyögött valamit. – Olvasok névsort, oké? – kérdezte, aztán újabb kis szünet következett.

Nem tűnt túl gonosznak, és állítólag nagyon jó arc. Hasonló gondolatokat ismételgetett magában Natalie, miközben a gyérhajú professzorát nézte.

– Szóval – állt neki ismét. – Armstrong, Natalie Rose?

– Itt vagyok – mondta ő, és kicsit felemelte a kezét szelíden mosolyogva.

A csoport többi tagja ránézett, de semmi másért, csakhogy megjegyezhessék a nevét. Nem lesz itt baj – mormogta magában a lány.

– Oké – mondta és kipipálta a papírt. – Crusader, Hank A.?

– Jelen – szólalt meg a hang.

Ismét mozdult minden szempár, ahogy a szőkeségé is. Bár ne tette volna. A feltűnően idősebb férfi vele szemben ült, bakancsba bújtatott lábát lazán a másik tértén pihentette, és széles vállaival a falnak támaszkodott. Vérbeli rosszfiúnak tűnt.

– Érdekes neve van – jegyezte meg Mr. Wilson.

– Tudom. Elég sokan felfigyelnek rá – dörmögte semlegesen.

A többiek már rég nem törődtek vele, azonban Natalie le sem bírta róla venni a tekintetét. Nem értette, hogy egy ilyen férfi mégis mit keres az egyetemen? Oké, vannak itt idősebbek is, de ő valahogy nem illet közéjük. Akadt benne valami, ami miatt kilógott a sorból. És itt nem feltétlen lehet okolni a minden vonásában tökéletes férfiasságot sugárzó külsőt, amilyen csakis a vámpíroknak lehet a birtokában, hanem maga a kisugárzása. A sötét, rövidebbre nyírt haj, a háromnapos borosta, az égszínkék szemek és az izmos test egyértelműen a nők fejének elcsavarására teremtetett, azonban az a rideg, távolságtartó, kicsit visszahúzódó stílus ezzel szemben állt. Túl sok a kérdés, kevés a válasz, pedig a nevén kívül még semmit sem tudott róla.

– Esetleg felvett név, vagy történelmi okai vannak?

– Úgy tudom, hogy történelmi, Mr. Wilson – válaszolt ismét érzelemmentesen, és levette a tekintetét a tanárról, hátha abbahagyja a faggatást.

– Rendben, értem – pipált egyet, aztán folytatta.

Natalie ezzel szemben nem bírt tovább lépni. A férfi teljesen magához vonzotta, akár egy mágnes, a szíve olyan hevesen dobogott, mint évek óta egyszer sem. Olyan elemi erővel akart hozzáérni, hogy szinte szétszaggatta a füzetét, hogy a karjai ne nyúljanak felé. Tekintete fel-alá járt a csoporttársán, minden porcikáját az emlékezetébe akarta vésni, mert félt, hogy az egész csak álom és mindjárt felébred.

A világ ettől teljesen kiesett. Nem hallotta a jegyszerzési lehetőségeket, a tematikát, a kötelezőket, csak azt bírta nézni, ahogy Hank az ölében tartott füzetébe írt. Sokszor firkált, gyakran mélázott el, mintha sokszor nem is tudná, hogy kéne kerekíteni a betűket. Bár ez minden bizonnyal lehetetlen.

Amit szegény Natalie nem tudhatott, az az, hogy a bámulása első tíz perce után a férfi miatta viselkedett ilyen összeszedetlenül. Hanket felettébb idegesítette, ahogy a lány bámulta, mégse tehetett ellene semmit. Legszívesebben hozzá vágta volna a füzetét és ráüvöltött, volna, viszont ez csak ábránd maradt. Helyette inkább vidáman rajzolt a jelenetről egy kis skiccet a lap szélére, ennyivel elengedte a dolgot. Már csak azt nem értette, hogy mi olyan felettébb érdekes benne, hogy másfél órára lefoglaljon egy hölgyet a puszta jelenlétével.

Aztán végül mégsem bírta tovább és felpillantott. Görbén fölfele nézett egyenesen Natalie szemébe, aki pontosan tudta, hogy ő az a férfi, akit soha életében nem fog megkapni, bár senki se igazán. Megzabolázhatatlan és megszelídíthetetlen. A lány hirtelen zuhant vissza a valóságba és azonnal elkapta a tekintetét, és érezte az arcába áramló vért.

– Basszus – súgta, hogy ne hallja senki, és próbált a tanárra összpontosítani, természetesen sikertelenül.

Egy szót sem tudott felfogni abból, amit magyarázott, és már csak azon kapta a környezetét, hogy pakolnak. Remek. Az első napján, a legelső órán azonnal ennyire elkalandozott, és most azt sem tudta, mit kell csinálnia.

Utoljára ment ki a teremből teljesen összetörve. Még sosem érzett ilyet, és pontosan tudta milyen hatással lesz a férfi jelenléte a tanulmányaira. Egészen eddig senki sem tudta így behálózni a semmivel, nála mégis az a gondolat kerítette a hatalmába, hogy ezt a személyt ő évek óta ismeri, és akármikor tűzbe tenné érte a kezét, pedig még soha életében nem találkozott vele, ez biztos. Sőt, még csak nem is beszélt vele, a srác még csak hozzá sem szólt, nem volt hatalmas, madárfüttyös romantikus összeütközés a cseresznyefák alatt. Csak meglátta az órán, ahogy ül, és ennyi épp elég volt. Natalie Rose elvesztette a fejét a semmitől. Ezt nevezhetik kémiának? És ő még azt hitte, hogy Elliotba volt szerelmes, azonban ilyen elsöprő dolgot még az első orgazmus alkalmával sem érzett.

Ismét lehajtott fejjel szédelgett a folyosón elhatározva, hogy inkább nem megy be a következő órájára, hiába várta azt is annyira.

– Szedd össze magad! – suttogott reszketve, mindent kizárva.

Aztán hirtelen valami megragadta a karját és húzni kezdte magával. Meg sem fordult benne az ártó szándék lehetősége, teljes biztonságot érzett, hiába nem látta, ki húzza. Nem kellett. Pontosan tudta.

Egy szempillantás alatt a folyosó egy félreeső szárnyában találta magát a félhomályban, a háta a falon huppant, a feje két oldalán pedig egy-egy izmos kar támaszkodott meg, hogy ne tudjon elmenekülni. Hank állt vele szemben. Ismét azonnal hatalmába kerítette az a vonzalom, amit a teremben érzett, és hiába akart megszólalni, nem bírt. Egész testében zsibbadt, szédült, a mellkasa pihegett, ő maga zihált, és igazából fel sem fogta, hogy mi folyik körülötte, csak és kizárólag Crusader acélosan vizslató tekintetébe bámult, de nem félt. Mintha a legelejétől fogva, ahogy meglátta tudta volna, hogy a mai nap így fog végződni. Mint amikor valakibe annyira bele vagy zúgva, hogy végtelenszer lejátszottál egy ilyesmi pillanatot, aztán az meg is történt, és emiatt az izgalom már nem is tudta elvonni a figyelmed, csak éreztél.

Hihetetlen végtelenül kicsinek észlelte magát, aminek köze sem volt ahhoz, hogy a férfi két fejjel magasabbra nőtt, mint ő. Ez amolyan lelki kisebbség volt. Apró és törékeny lényre kicsinyítette le Hank jelenléte.

Hosszú percekig álltak így, egymásnak támaszkodva, gondolatok millióiba merülve, hogy mit is kéne mondani. Még Crusader sem tudta, csupán az ösztön vezérelte. Kérdőre akarta vonni az órai bámulása miatt, de aztán valami sokkal másabb csúszott ki a szétnyílt ajkain.

– Szóval azt mondod, lehetetlen, hogy valaki egy csóktól szerelembe essen? – dörmögött a férfi karcos hangja dacosan, ami azonnal visszarángatta a lányt a valóságba.

Tágra nyílt szemekkel meredt az őt foglyul ejtő személyre.

– Te… ezt honnan…? – döbbent le, ahogy Estherre és a beszélgetésre gondolt.

Azonban nem bírta végigmondani. Reszketve nyíló ajkaira követelőző száj tapadt, ami kíméletlenül tört be az övébe és kisajátította mindazt, amit magában tartott egész eddig. Natalie agya majd kirobbant a helyéből, reagálni sem tudott, teljesen elvesztette az eszét az állát karcoló borostától és a finom illatú parfümtől, amitől összekoccantak a térdei.

Nem tartott tovább az egész, mint tíz másodperc, de ez a tíz másodperc olyan elemi erővel kötözte össze a két embert, aminek nagyobb a hatalma, mint bármi ember által teremtettnek.

Hank erős tenyere végigsimított a lány arcán, az ujjbegyével megnyomta a vértől duzzadt női ajkat, ő is ugyanúgy zihált. Néhány kósza pillanatig Natalie homlokának támasztotta az övét, a lány magán kívül, félig lehunyt pillák alól nézett fel rá. A kékszemű szörnyeteg megszívta a testét, ellökte magát a faltól, és, mintha mi sem történt volna, elillant a magatehetetlen szőkeség szeme elől.